Bizony, vannak helyzetek, amikor az ember elgondolkozik rajta, hogy jobb lenne, ha befogná a száját, és nem reagálna az őt, vagy a szeretteit ért igazságtalanságokra.
Én ilyen szempontból többes személyiség vagyok. Ha engem ér ilyesmi dolog, sokszor döntök úgy, hogy inkább befogom. Ha azonban a családomat, első sorban a gyerekeimet érik ilyenek, akik nem tudnak ellene védekezni, mert gyerekek, akkor inkább nem fogom be, de ez csak akkor van, ha felnőtt felől éri őket igazságtalanság. A gyerekek dolgaiba direktben nem szoktam beleszólni. Előfordult, hogy mondjuk egy kialakult helyzet után a saját gyerekeimnek elmagyaráztam, hogy mi a helyes viselkedés, és rájuk bíztam, hogy legközelebb ha hasonló szituációba kerülnek, próbálják megoldani maguk. Útmutatás, de kellő szabadság. Nem tudom, hogy fog-e működni, majd az élet eldönti.
Vannak olyan helyzetek, amikor egy felnőtt nem úgy viselkedik a gyerekemmel, ahogy szerintem egy felnőttnek kellene. Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek tőlünk tanulnak, így hát attól a felnőttől is ilyenkor a helytelen viselkedést tanulják meg, amit viszont nem hagyok szó nélkül.
Ilyen pl. ha valakit kigúnyolunk, megalázunk, legyen az bármilyen mértékű. Én a lányokat az elfogadásra nevelem. Korra, bőrszínre, nemre való tekintet nélkül igyekezzenek az embert látni, és ne az embert, hanem a cselekedeteiket megítélni, és lehetőleg tanulni belőle.
Közelről sem vagyunk szentek, sőt, én még jó szülőnek sem mindig tartom magam, hiszen én is tanulom ezt velük együtt. Én tipikusan az a szülő vagyok, aki pl. nem hisz el feltétel nélkül mindent a gyereknek, megkérdezem a másik felet is. Feltételezve, hogy a másik fél is őszinte, amennyire csak lehet, elfogadom, hogy az én gyerekem hibázott valamiben.
Van azonban, amikor a másik fél, lévén, hogy már nem gyerek, kissé rafinált és nem teljesen őszinte. Olyankor patt helyzet van. Érzed, hogy valami nem ok, de nem adhatsz igazat a gyerekednek sem maradéktalanul, és a másik félnek sem adnál szíved szerint. Ilyenkor a felnőtt társadalom azt várja el az embertől, hogy természetesen a felnőttnek kell hinni. Na de olyankor is, amikor a felnőtt mindenféle logikai bukfencekbe keveredik, a gyereked pedig százhuszadszorra is ugyanazt a történetet adja elő változtatás nélkül?
Ilyenkor azt szoktam gondolni, miután kipuffogtam magam, hogy bizonyára annak a felnőttnek is vannak gondjai, rossz napja volt, stb. és megbeszélem a gyerekkel, hogy ez sajnos így működik, és vagy megérti a 8 éves fejével, vagy nem.
Most egy kérdést teszek fel. Mi van akkor, ha ugyanezzel a felnőttel sorozatosan kerül a gyerek konfliktusba? A történetek alapján mindig az körvonalazódik ki, hogy ezek a konfliktusok akkor alakulnak ki, mikor önkényesen! (tehát nem a gyerekek kérésére) a felnőtt beleavatkozik a gyerekek dolgába, azonban eközben a felnőtt az én, vagy más gyerekét megszégyeníti sokak előtt.
Nehéz így rébuszokban beszélni, mert sajnos nem írhatom le mik történtek konkrétan, viszont talán magát a szituációt más szülők is átélték, és tudják, hogy ők maguk hogy reagálták azt le.
Én most egy ilyen konfrontálódás előtt állok. Nehéz a szívem, mert igazából azt sem tudom hogy kezdjek bele a mondandómba. Biztos, hogy én is hibáztam sokszor az életemben, én is bántottam meg másokat, de ilyen mértékben soha, és gyerekkel meg pláne nem bánnék el így, ahogy a gyerekemmel bántak. Az én lelkiismeretem azonban tiszta. Ha hibázok, beismerem. Ha megbántok valakit, igyekszem minél gyorsabban bocsánatot kérni. A konfliktushelyzeteket sem szeretem, inkább kerülöm őket.
Tehát itt a nagy kérdés, itt a nagy döntéshelyzet: Befogjam, vagy ne fogjam?
