Biztos mindenki volt már olyan helyzetben, amikor padlót fogott. De olyan igazán. Talán még az első pár alkalommal büszkén felpattanunk, de ahogy öregszik az ember, ez egyre nehezebb. Hát még akkor, amikor ugyanaz történik szinte mindig. Egy idő után már úgy érezzük, hogy minek felkelni a padlóról, ha úgyis visszakerülünk. 

Természetesen ennek ellenére folyamatosan próbálkozunk, hiszen az ember alapvetően az egyensúlyra, sőt, talán a boldogságra törekszik. 

Azt hallottam egy kedves ismerősömtől, hogy áldozati szerepben vagyok, hiszen édesanyámmal is megtörtént ugyanez, és velem is már nem egyszer, vagyis ezt hoztam magammal a családból, sőt, ennek okán a lányaim is ezt fogják tovább vinni. Bagdy Emőke könyvéből, ami tömény pszichológia, szintén ezt olvastam ki pár hete.

Ezek után már tudatosan is azon igyekszem, hogy a gyerekeknek ezt ne adjam át. Bár minden rezdülésemre figyelnek, ha kicsit dekoncentrált vagyok, vagy esetleg nem mosolygok annyit, mint szoktam, azonnal észreveszik, és megkérdezik, hogy mi a baj. Ez ugyan szívet melengető érzés, mégis figyelnem kell, hogy ne hagyjam el magam.

Nehéz. Nagyon nehéz, de értük mindenképpen érdemes erőfeszítéseket tenni, hogyha nem szeretném hallani ezeket a szavakat: "Nem akarok olyan lenni, mint az anyám." 

Szóval akármilyen közel is van az a bizonyos padló, meg kell próbálni felállni, még ha sok időbe is telik. Magunkért, a gyerekeinkért!

화이팅  HWAITING! (Fighting)