Önfeledten daloltam az utcán. Hülyének néznek? Kit érdekel? Fülemben az MP3 lejátszóról üvöltött a zene, amit én is beleüvöltöttem a nagyvilágba. Ja, hogy ki vagyok én? ÉN vagyok. Nincs korom, nincs nevem, nem vagyok senki. ÉN vagyok. Olyan sokáig voltam valaki más, hogy most már ÉN akarok lenni.

Meg is állapodtam erről magammal, elég békésre sikerült a megegyezés. Vajon mi történhetett volna, ha mondjuk kiakadok magamra, és mégsem tudok megegyezni? Hát az gáz lett volna.

Önfeledt dalommal azt ünnepeltem, hogy végre nem kell megjátszanom magam. Olyannyira átéreztem már ezt az önszerepet, az énjátékot, hogy eszembe sem jutott felvenni az álarcot, amikor szembe jött egy autó.

Intettem, vigyorogtam, az illető csak morcosan visszanézett rám és elszáguldott. Ő még viselte az álarcát. Én már tudtam, mennyire nehéz kiszabadulni az örökös taposóból, és nem irigyeltem a többieket, akik még benne voltak.

Aztán egyszer csak megláttam. A tegnapi eső egy kis tócsát hagyott az úton, és én pont belenéztem. Bár ne tettem volna. Mikor megláttam önnön arcomat, a maszk nélkülit, elborzadtam. Ez vagyok én? Nem csoda, ha morcosan néznek majd rám, de azért örültem. Örömömet semmi nem zúzhatta szét, még rusnya, sárgásbarna bőröm látványa sem. Elvégre nem vagyok zombi, vagy ilyesmi, csak egy maszk nélküli ember.

Hányan lehetünk még? Mikor fogják felfedezni a többiek, hogy én már nem viselem a torz tükröt? Mert a maszk tulajdonsága az volt, hogy saját arcodat valaki máséban nézve szépnek találtad. Micsoda baromság. Mintha ettől bármi is változna. Ámbár, ha belegondolok, valóban minden megváltozott ettől. Könnyebb volt úgy elviselni az örökös körforgást, a napok egyhangúságát. Egyfajta védelmet nyújtott önmagunk, és a világ ellen. Világ. Hm. Milyen ironikus ez is. Az én világom például nem állt másból, mint a reggeli felkelésből, a készülődésből, a gyerekek óvodába cipeléséből, aztán az otthoni teendőből, munkából, megint otthoni teendőkből és lefekvésből. Másnak más jutott. Van, akinek gazdagság, jómód, de van, akinek az örökös szűkölködés. Végülis mindenkinek el kellett játszani valamiféle szerepet, nekem, akkor épp ez jutott. Nem irigykedtem, és nem sajnálkoztam. A maszk közönyössé tett. A szél az arcomba fújt, nekem pedig nagy kedvem lett volna azonnal visszafújni, de inkább egy nagyot kacagtam felé. Ekkor újra és újra megfordult, körültáncolt, szinte bíztatott, hogy énekeljek neki, amire ő táncol. Egy-egy falevelet is táncba hívott, aztán a lábam körül köröztek, végül kissé távolabb leejtette őket, puhán, lágyan. Énekeltem.

Hamarosan hazaérek - futott át az agyamon - és kicsit lassabban lépkedtem, hátha már el is tűnt a ház. Befordultam az utcába, de a ház nem tűnt el. Nem tűnt el a kulcs sem, ami az ajtót nyitotta. Nem tűnt el az életem sem, ami a házban várt. Beléptem, és éreztem, hogy az álarc szépen visszakúszik az arcomra, de én már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy milyen nélküle…