Cogito ergo sum!

Üdv!

Nos ebből nekem jelen pillanatban kettő van, néha három (bocs Apa!), amit folyamatosan tömni kell, különben be nem állnak. Mivel ha valóban folyamatosan tömném őket, már nem férnének be az ajtón, így legtöbbször bizony kénytelenek vagyunk végighallgatni őket. Lévén, hogy apa sem, és én sem vagyok egy savanyú káposzta, hát a gyerekek is elég jól sikerültek ezen a téren (is). 

Egy-egy aranyköpésüket le is írtuk, hogy el ne felejtsük őket, most amire emlékszem így fejből, azt leírom:

Katica aranyköpései: 

- Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, annak volt három lánya. Az egyiket úgy hívták, hogy Peti....

A gyerekek játszottak a réten, ahol egyszer csak arra repült egy pillangócsorda...

Kiselőadás a dinoszauruszokról kb. 4 évesen, teljesen szakszerű, mindenre kiterjedő előadás, a szoba közepén állva, mindenki figyelmét felkeltve. Mi hüledeztünk, hogy a gyerek milyen okos, és honnan szedte ezeket az információkat, mire az előadás végére ért, és így fejezte be:

- És akkor a dinoszauruszok kihaltak... és eltemették magukat. 

Egy újabb szösszenet: épp Csillag születik-et játszottunk, mikor Katica volt a következő versenyző és el akarta mesélni a tánc történetét is.

- Ezt a táncot Johntól tanultam, aki meghalt, mert vérkeringést kapott.

Katica hírek

- Azurák Csaba vagyok, ez itt a Tények. Két kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány egy kő alatt játszottak. Rájuk dőlt, és viszonylag meghaltak. 

Katica félre hallásai és félre mondásai: 

fót szogadok (szót fogadok)

rúdtalp (lúdtalp)

eruós bolt (eurós bolt)

szotyoládé (szotyola)

Lili aranyköpései: 

Bár Lili első gyerek, neki mégis kevesebb aranyköpése volt, inkább csak félre hallások, mint:

faragács (virgács)

hamarúszás (gyorsúszás) 

luktalp (lúdtalp) 

Mi a Borinak a fedőneve? Hogy hívják a Bori fedőnevét? (Szomszéd kislány vezetéknevére volt kíváncsi)

És végül harmadik gyermekem (megint bocs Apa) vicces mondása:

Biztos ismeritek az érzést, mikor valaki annyira felidegesít, hogy össze-vissza beszéltek közben. Egy ilyen eset volt, apa annyira ideges volt a két kiscsajtól, hogy majdnem tüzet okádott, kiabált velük és a kiabálás hevében ez csúszott ki a száján: 

- Kivan tőlem az agyatok! 

Nos, ami ez után történt: Anya (vagyis én) majdhogynem fulladásig igyekszik visszatartani azt a bizonyos feltörőt. Nem sikerült, de ez még majdnem hagyján, mert a lányoknak amint eljutott a tudatáig, hogy apa mit mondott, azonnal kinevették (a jó szó a fuldokolva röhögés, de az elég közönséges, így csak zárójelben merem leírni). Na persze megnyugtatok mindenkit, ezt már apa sem bírta szusszal, és amikor látta, hogy vesztett, már ő is vidáman nevetett. 

Önfeledten daloltam az utcán. Hülyének néznek? Kit érdekel? Fülemben az MP3 lejátszóról üvöltött a zene, amit én is beleüvöltöttem a nagyvilágba. Ja, hogy ki vagyok én? ÉN vagyok. Nincs korom, nincs nevem, nem vagyok senki. ÉN vagyok. Olyan sokáig voltam valaki más, hogy most már ÉN akarok lenni.

Meg is állapodtam erről magammal, elég békésre sikerült a megegyezés. Vajon mi történhetett volna, ha mondjuk kiakadok magamra, és mégsem tudok megegyezni? Hát az gáz lett volna.

Önfeledt dalommal azt ünnepeltem, hogy végre nem kell megjátszanom magam. Olyannyira átéreztem már ezt az önszerepet, az énjátékot, hogy eszembe sem jutott felvenni az álarcot, amikor szembe jött egy autó.

Intettem, vigyorogtam, az illető csak morcosan visszanézett rám és elszáguldott. Ő még viselte az álarcát. Én már tudtam, mennyire nehéz kiszabadulni az örökös taposóból, és nem irigyeltem a többieket, akik még benne voltak.

Aztán egyszer csak megláttam. A tegnapi eső egy kis tócsát hagyott az úton, és én pont belenéztem. Bár ne tettem volna. Mikor megláttam önnön arcomat, a maszk nélkülit, elborzadtam. Ez vagyok én? Nem csoda, ha morcosan néznek majd rám, de azért örültem. Örömömet semmi nem zúzhatta szét, még rusnya, sárgásbarna bőröm látványa sem. Elvégre nem vagyok zombi, vagy ilyesmi, csak egy maszk nélküli ember.

Hányan lehetünk még? Mikor fogják felfedezni a többiek, hogy én már nem viselem a torz tükröt? Mert a maszk tulajdonsága az volt, hogy saját arcodat valaki máséban nézve szépnek találtad. Micsoda baromság. Mintha ettől bármi is változna. Ámbár, ha belegondolok, valóban minden megváltozott ettől. Könnyebb volt úgy elviselni az örökös körforgást, a napok egyhangúságát. Egyfajta védelmet nyújtott önmagunk, és a világ ellen. Világ. Hm. Milyen ironikus ez is. Az én világom például nem állt másból, mint a reggeli felkelésből, a készülődésből, a gyerekek óvodába cipeléséből, aztán az otthoni teendőből, munkából, megint otthoni teendőkből és lefekvésből. Másnak más jutott. Van, akinek gazdagság, jómód, de van, akinek az örökös szűkölködés. Végülis mindenkinek el kellett játszani valamiféle szerepet, nekem, akkor épp ez jutott. Nem irigykedtem, és nem sajnálkoztam. A maszk közönyössé tett. A szél az arcomba fújt, nekem pedig nagy kedvem lett volna azonnal visszafújni, de inkább egy nagyot kacagtam felé. Ekkor újra és újra megfordult, körültáncolt, szinte bíztatott, hogy énekeljek neki, amire ő táncol. Egy-egy falevelet is táncba hívott, aztán a lábam körül köröztek, végül kissé távolabb leejtette őket, puhán, lágyan. Énekeltem.

Hamarosan hazaérek - futott át az agyamon - és kicsit lassabban lépkedtem, hátha már el is tűnt a ház. Befordultam az utcába, de a ház nem tűnt el. Nem tűnt el a kulcs sem, ami az ajtót nyitotta. Nem tűnt el az életem sem, ami a házban várt. Beléptem, és éreztem, hogy az álarc szépen visszakúszik az arcomra, de én már nem voltam ugyanaz. Tudtam, hogy milyen nélküle…

Érdekes megállapításra jutottam. Nem vagyok nagy blogolvasó, és blogíró sem. Ez utóbbit honnan állapítottam meg? Onnan, hogy van a nevemen legalább két vagy három blog, bejegyzések nélkül. Meglátjuk, hogy ez meddig jut. 

Nevem Farkas Boglárka, Wolf Buttercup, Loup Renoncule vagy személyes kedvencem koreaiul: Iri Minari. 36 éves vagyok (még egy ideig), és minden menő dologgal rendelkezem: család (értsd férj és gyerekek),barátok, munka, hobbi.

Eddig a fióknak írtam, most úgy döntöttem megosztom a gondolataimat másokkal is. Megtiszteltek vele, ha elolvassátok, azzal is, ha hozzászóltok. 

Nos, vágjunk bele.